Végletes nyár

Avagy miért nem írtam bejegyzést több mint egy hónapig...

Ezen a nyáron nagyot fordult velünk a világ. Nem volt teljesen váratlan a dolog, de mégsem tudtunk rá rendesen felkészülni, talán nem is lehet. Április 17-én délután Barbi workshopja után álltam a buszmegállóban, mikor a férjem hívott telefonon: állást kapott Kanadában, három évre. Régóta reménykedtünk a hírben, hosszú utat tett(ünk) meg addig a pillanatig, így mi sem volt természetesebb az euforikus örömnél. Néhány nap elteltével persze rájöttünk, hogy ez a váltás bonyodalmakkal is jár... A legkézenfekvőbb dolog, a szerződése, a munkavállalói engedély, a lakhatás... Szerencsére minden hamar elrendeződött, az engedélyt a leadást követő harmadik napon meg is kapta, átmenetileg egy ismerősnél meg tudott szállni, aki időközben kerített neki lakást (azóta már be is költözött). Az is hamar világos lett, hogy nem tudok azonnal vele menni, egyelőre itthon van dolgom, a tanulmányaimat nem tudom csak úgy félbehagyni... 107 napot kell külön töltenünk. A rekordunk eddig 33 volt egyhuzamban, mióta ismerjük egymást (lassan 6 éve)...

A nyarat azért persze próbáltuk úgy kihasználni, hogy szakmai útjaink mellett minél több időt tudjunk közösen tölteni. Ebben a nyárban minden benne volt, de annyira sűrűn, töményen, hogy menet közben egyszerűen képtelen voltam megállni és egy kicsit körülnézni, lecsillapodni, arra pedig végképp nem voltam képes rávenni magam, hogy írjak. Volt mondanivalóm, de nem tudtam szavakba önteni.

Hoztam egy kis képválogatást visszatekintőnek, visszaidézőnek, emlékeztetőnek, bár ezt a nyarat nem lehet elfelejteni soha.

Először is, ha nyár, akkor hortenzia. Ez a gyönyörűség az apósomék kertjében nyílik.

Kéktúráztunk. Számomra a tökéletes kikapcsolódás. Néhány nap a természetben, ahol nincs térerő, a telefonom úgyis lemerül két nap alatt. Internet még a szálláson sincs. Egész nap kint vagyunk, megyünk, ütemesen lépkedünk, néha megállunk, hajunkba kap a szél, éget a nap, csípnek a szúnyogok. Kis hazánk legszebb tájain vezet át az út, takaros falvakon, hegyeken és völgyeken át. Az ország ezer arcának megismerésére még nem találtak ki jobb módot. Szerintem remek "kapcsolatépítő tréning" is, szép közös cél együtt végigjárni a több mint 1100 km-t, győzelmek és kudarcok, remény és csüggedés, feltört láb, begyulladt ínhüvely, fájós hát, lepirult arc, sok nevetés, néhány könnycsepp árán közös a jutalom, az eredmény. Évekre kitölti a szabadságokat. :) Ezúttal a Balaton-felvidéken, a Káli-medencében és a Bakonyban jártunk. Csak keveset fényképeztem, viszont sokat nézelődtünk és igyekeztünk mindent magunkba szívni.

Száztornyú Prága. A férjem konferenciázott, én pedig elkísértem. Sosem csináltunk ezelőtt ilyet, a főpróba jól sikerült, remélem, lesz ismétlés. :) A kötelező köröket néhány évvel ezelőtt már lefutottuk, úgyhogy bőven jutott idő egyszerűen csak menni, amerre kedvünk volt, amerre a szívünk vitt. Így lehet a város igazi hangulatát elraktározni. Főleg a "budai oldalt" jártuk be, nem lehet megunni!

 

 

 

Prága után 3 nap otthon, majd irány a ködös Albion, ezúttal egy nyári iskolára. Az út felemásra sikerült (erről majd egy külön bejegyzésben), viszont a vidék romantikája rabul ejtett. Talán sikerült Anglia igazi arcába bepillantást nyernem. Felejthetetlen. :) Egy-egy kép Southamptonból, Winchesterből és a Jurasic Coast-ról.

 

Kárpátalja, Borzsa folyó. Augusztusi fények.

 

 Családról családra, barátokról barátokra járva telt az utolsó 10 nap. Majd búcsú és elutazás.

Ami még rám maradt utána, az a költözés. Első közös otthonunk kiürítése, bedobozolása, reménykedve, hogy néhány év múlva mindennek újra méltó helye lesz majd. 7 nap megfeszített munka. Azóta már be is költöztek az albérlők. Néhány kép, csak hogy szörnyülködjetek, hogy tudtunk ennyi holmit felhalmozni 4 év alatt 40 négyzetméteren. :)

Átmenetileg a Nagyszüleimhez költöztem. A szekrényemben teljesen véletlenül találtam egy papír mérőszalagot. Hát vágom. Már csak 98 cm-es.